Minisorozat a „nagytestvérről”, avagy a
hátborzongató és igaz valóság a szovjet mindennapokról egy vérprofi HBO-s
műalkotásban. Jöjjön a mi véleményünk a Csernobil sorozatról.
Mi,
fiatalok már csak az iskolapadban
hallottunk a tragédiáról és utóhatásáról, így számunkra lehet, ez csak egy
fejezet volt a törikönyvben. Egészen addig, míg meg nem jelent a HBO
minisorozata.
A szüleink, nagymamáink viszont akkor
voltak egyidősek velünk és pontosan emlékeznek a
rózsaszín felhőre, a sok konzerv kajára vagy arra, hogy hirtelen dupla
mennyiségű zöldség és gyümölcs áru jelent meg az étkezdékben. Miért nem beszélt senki eddig arról, ami
Pripjatyban történt?
A sorozat viszont végre beszél… és tényleg hátborzongató, de legfőképpen azért, mert szinte dokumentumfilmként jeleníti meg az eseményeket, óráról órára követi végig a katasztrófa előzményeit és utórezgéseit úgy, hogy minden egyes meghozott, jó és rossz döntés súlyát hidegrázással élünk meg a képernyő előtt.
A Csernobil
elsősorban a hidegháborúban megkeseredett és kivéreztetett Szovjetuniót kívánja
megmutatni, pontosabban egy történelmi távlatokban mérhető blöff szükségszerű
lelepleződéséről és bukásáról szól. Arról,
hogy a látszat és a hazugság, a mindennapokban lappangó terror hogyan képes jó
embereket vakká, és visszafordíthatatlanul mássá tenni. A korrupció tetőtől
talpig átszövi a rendszert, a már automatikusan csúsztatott, gyűrött bankóktól
a szakmunkásból lett kiskirályokig.
„A titkaink és a hazugságaink határoznak meg minket. Amikor feltűnik az igazság, akkor csak hazudunk és hazudunk, amíg már nem is emlékszünk, hogy van-e ott egyáltalán igazság. Pedig ott van. Minden hazugság, amit elmondunk, adósság az igazság felé, és előbb vagy utóbb ezt az tartozást ki kell fizetni. Így robban fel egy RBMK reaktormag. Hazugságokkal.”
A
sorozat igazi szépsége a hihetetlenül jó forgatókönyv és szereplőválogatás
mellett az, hogy ugyanúgy tud szólni a
vasfüggönyön innen és túl élő emberekhez: a szovjet mindennapokat, életet ténylegesen
megélő országok számára egy kínosan precíz, nosztalgikus korrajz, míg a nyugati
társadalmak számára egy teljességében sosem ismert, egzotikus téma.
A
díszletek, a kellékek, a jelmezek és a hihetetlenül jó színészi alakítások már
az első rész után elérik, hogy a
huszonéves generáció egy-egy nagytotálos kép kapcsán átérezze: egy kijevi
lakótelep játszótere ugyanolyan hely, mint ahol ők felnőttek Magyarország
valamelyik nagyvárosában. Ezektől az aprónak tűnő, de mégis lényeges
momentumoktól lesz hozzánk közelálló és félelmetesen igazi a Csernobil.
A sorozat
összességében nem egy tényfeltáró alkotás: gyakorlatilag minden elhangzó
információ egy pár perces Wikipédia
kereséssel elérhető, ettől függetlenül viszont a laikus többség
valószínűleg csak most szembesült a tragédia hátterében álló részletekkel.
Ám a tények ismerete ellenére a nukleáris katasztrófa története igen nehezen
ragadható meg, hiszen a valódi
fenyegetés teljességgel láthatatlan.
A történet
végére ez a metafora már egyértelműen két irányba vezet: egyrészt a tényleges
biológiai fenyegetés, másrészt pedig a mögötte lévő láthatatlan aknamunka, ami
a korszakot jellemezte.
A
sorozat egyszerre állít emléket az áldozatoknak és készít pontos lenyomatot a
történelmünkről. Bár közös nevezőre
nyilvánvalóan nem tud juttatni egy teljes világot, de az 5 részes
minisorozat mindenképpen felszólít mindenkit: állj meg, ember, és gondolkozz!
Nézz körbe, és tedd mérlegre, megérte?!
Egy szó mint száz… a Csernobil szerintünk
az évtized legjobb történelmi témájú sorozata, amit egyszerűen nem lehet
kihagyni!
Források: wikipédia, 444.hu, port.hu; Képek: HBO
