Negyedik éve vettem részt Szlovákiában, a Magas-Tátrában
zajló csoportos kiránduláson. Svitben, egy kisebb településen szoktunk
megszállni egy koleszben és lelkészlak emeleti szálláshelyén, nagyrészt
magunkra főzve, így elég olcsó szokott lenni a részvételi díj. Svit nincs a
Magas-Tátra tövében, de nagyjából 30-60 perces autóutakkal könnyen el lehet
jutni a túra kiindulási pontokhoz. Egy hétre mentünk, mi Szegedről indultunk egy
kellemes 10-11 órás indulással, de még így is, 2-3 hosszabb pihenővel este 5-6
körül már ott voltunk az este kellemesen hűvös Svitben. A fiúk még fociztak egy
kört vacsora előtt, hogy egy perc se vesszen kárba.
Első nap korán keltünk, mivel majdnem negyvenen voltunk, így
koordinált volt a reggeli, mindig volt néhány fő, aki segédkezett abban, hogy
igazi kis terülj-terülj asztalkám legyen az étkezés. Reggeli után a lelki
feltöltődés következett, kisebb csoportos beszélgetésekre, illetve egy közösen hallgatott
előadásra került sor. Ezt követően indultunk az első napi kirándulásra, ami
sajnos nem lehetett még a Magas-Tátrában, mert oda elég komoly viharokat írtak
ki, így átutaztunk az Alacsony-Tátrába, ahol 1-1 napot eddig minden évben
eltöltöttünk. Ugyanaz volt a cél, mint korábban, csak most az útvonal volt más
– eddig sikerült kikerülnöm a számomra rémtörténettel is felérő „tepsiken”
lépkedős, láncba kapaszkodós, 3-6
méterrel a patak felett a sziklafalon mászós részt, de most nem sikerült.
Tériszonyommal küszködve, szigorúan nem lenézve és folyamatosan kapaszkodva
végül sikerült átjutnom ezeken a részeken is, de biztos nem ez lesz a
kedvencem. Amikor másik útvonalon mentünk, ezt az élményt 20-30 méter magas
vaslétrákra cseréltük fel, ami számomra szintén nem volt stresszmentes. Végül
sikerült felérnünk a hegytetőre a menedékházhoz, kicsit kipihentük magunkat,
kigyönyörködtük magunkat és indultunk is vissza.
A második napon a célunk a Fehér-tó volt, ide egy viszonylag hosszabb túra vezet, nehézségben elég vegyes. Az elején elég nehéz részek vannak, meredeken folyamatosan kell felfelé menni, de legalább rövid idő alatt lehet megtenni nagy szintkülönbségeket. Az első nagyobb pihenőnk egy menedékháznál volt, ahonnan gyönyörű volt a kilátás, eldöntöttük, hogy egyszer biztos fogunk úgyis szállást kivenni, hogy ilyen magas helyen, kis faházikóból nézhessük a napfelkeltét. Továbbindulva ismét meredek szakaszok következtek, viszont visszatekintve gyönyörű volt látvány – borzasztó meredek hegyen nőttek a fenyők, nem is értettük, hogyan tudnak ott megmaradni. Ezután megérkeztünk végre a nyugisabb, beszélgetésre alkalmasabb részekre – kétoldalt körülölelnek a hegyek, viszont ahol mi mentünk, az egy sík terep volt gyönyörű virágokkal és néha már berendezettnek tűnő fenyves-szigetekkel, ennek a helynek Jeruzsálem nevet adták. A Fehér-tónál egészen a közepéig tudtunk belépkedni a kilógó köveken, volt, aki átpakolta a köveket, utat teremtve maga előtt a még bentebbi részekhez. Egy kacsacsaláddal is sikerült összebarátkozni a végére.
A
harmadik napra borzasztó esőket és viharokat írtak a Magas-Tátra majdnem minden
részére – ilyenkor jön az esőprogramunk, Lengyelország. A határtól bő egy órára
volt a szállásunk, ott pedig a Dunajec nevű folyóhoz érkeztünk, ami ott magát a
határt képezte Lengyelország és Szlovákia között. A terv tutajozás volt,
viszont arra sokat kellett várni, maga a folyó pedig – ahol mi várakoztunk –
nem volt mély, és mivel borzasztó meleg volt, beleültünk a jéghideg vízbe, amíg
nem jött a mi tutajunk. A tutajt szinte a folyó sodrása vitte, a kapitány
sokszor csak a kanyarodás miatt nyúlt bele, és mi is kipróbálhattuk a
kormányzást. Maga a tutaj nem néhány összeeszkábált fából állt, hanem inkább
hasonlított öt, összekötött kajakhoz. A terv az volt, hogy vissza gyalog jövünk
a folyó mellett, és mielőtt elindultunk volna, akkora viharba keveredtünk, hogy
a folyó túloldalán fekvő hegyeket sem láttuk az esőtől, visszaúton pedig nem
egy villámsújtotta fa keresztezte az utunkat, de nekünk nem esett bajunk.
A negyedik napon egy nyeregbe vezetett utunk, elég nehéz
úton, nem volt nagy kaptató, de nem is volt egyenes rész, hanem folyamatosan
emelkedett, így meg kellett küzdeni azért, hogy felérjünk, viszont a nyeregből
nagyszerű kilátás nyílt. Láttuk onnan a második nap célpontját, a Fehér-tavat,
szép csúcsokat és a Tátra hatalmas vonulatait. Mikor még csak páran érkeztünk
meg, egy zergével is találkoztunk, aki megfigyelt minket, majd továbbállt.
Innen nem szívesen indultunk vissza, ki lehetett feküdni a puha fűre napozni,
de azért biztos vagyok benne, hogy éjszaka már nem lett volna olyan kellemes a
hőmérséklet, emellett az út elején figyelmeztettek minket a medveveszélyre is.
- 
Utolsó napunkon a Liptói-havasokban kirándultunk, de ahol mi
jártunk, ott hó nem volt, csak szikrázó napsütés. Eddigre a lábaim már kezdték
azt érezni, hogy jó lenne egy kis pihenő, de az utolsó napon, amikor lehetőség
van túrázni, muszáj kihasználni. A környezet itt hasonlított a magyar hegyvidékekre
(1200 méter magasra mentünk), viszont amilyen kilátásunk nyílt, az nem volt az
otthonihoz hasonlítható. A visszaút lényegesen gyorsabb volt, mert voltak elég
meredek szakaszok, ahol az ember azt sem tudta, mibe kapaszkodjon, de végül
épségben lejutottunk.
- 
Mire estére hazaértünk, nem is értettük, hogy repülhetett így el ez a hét, de rengeteg csodálatos helyen jártunk és már most alig várjuk, hogy mikor jövünk vissza!
