Van egy pont a nap során, amikor az ember
megáll egy pillanatra és hirtelen rádöbben, hogy órák óta zajok veszik körül,
még akkor is, amikor látszólag csend van. A telefon rezgése, az értesítések
fénye, a háttérben futó zene, a megnyitva hagyott fülek a böngészőben, a fejben
pörgő teendőlista mind egyszerre vannak jelen. Nem történik semmi rendkívüli,
mégis nehéz levegőt venni. Ez az állapot már annyira általánossá vált, hogy
sokan természetesnek tekintik, pedig valójában egy folyamatos túlterheltség jele.
Egy olyan világban élünk, ahol az ingerhiány szinte elképzelhetetlen és az
én-idő lassan kiváltsággá válik.
A fiatal felnőttek generációja különösen
érintett ebben a folyamatban. Az egyetemisták és a pályakezdő munkavállalók
életét egyszerre jellemzi a szabadság és a bizonytalanság, az önkeresés és a
megfelelési kényszer. Ebben az életszakaszban minden döntés véglegesnek tűnik,
minden kihagyott lehetőség veszteségnek, a pihenés pedig sokszor
lelkiismeretfurdalással jár. A „hasznos idő” fogalma fokozatosan kiszorítja a
„megélt időt” miközben egyre nehezebb megmondani, hogy mikor voltunk utoljára
igazán jelen a saját életünkben. A kapitalizmus a produktivitásra helyezi a
hangsúlyt és mindent ezen a lencsén át nézve keretez. Sokszor a pihenés is
ezzel van összekapcsolva; a megállás, a szünet azért fontos csak, hogy a
regeneráció után folytatódjon a produktivitás, a termelés. Ennek egy tünete az
is, hogy addig dolgoznak, hajtják magukat emberek amíg a testük a fizikai kifáradástól
meg nem betegszik és ezzel képtelenné teszi az illetőt arra, hogy folytassa a
korábbi tevékenységét. Ez hangozhat extrémnek és egy disztópiából vett
jelenetnek, de sokkal gyakrabban előfordul mint gondolnánk generációktól és
életkortól függetlenül. Ennek a kimerültségig hajtásnak egy tünete, eleme a túl
sok és álladó inger is.
A túl sok inger nem csupán azt jelenti,
hogy sok információ ér minket. Ennél sokkal mélyebb jelenségről van szó. Az
ingeráradat érzelmi, mentális és idegrendszeri szinten is hat. A közösségi
média folyamatos összehasonlításra késztet, a hírek állandó készenléti
állapotban tartanak, az online jelenlét pedig azt az illúziót kelti, hogy
mindig elérhetőnek kell lennünk. Sokszor jelentkezik a szorongás, illetve sokan
élnek folyamatos stresszben ezek miatt. Az agyunk ezek között ritkán kap
lehetőséget arra, hogy feldolgozza az élményeket, lezárja a gondolatokat vagy
egyszerűen csak csendben legyen. Ez a csend azonban nem üresség, hanem
feldolgozás lenne. Ennek hiányában a fáradtság krónikussá válik.
Mielőtt az internet és a könnyű hozzáférés
a mai mértékben elterjedt, sokkal kevesebb inger érte az embereket a
mindennapokban és cserébe sokkal több idejük és alkalmuk volt ezeket
feldolgozni. Amikor a fő információforrás a naponta egyszer megjelenő újság
vagy az egyszer jelentkező tévés-, rádiós híradó, akkor a nap összes többi
órájában gondolkozhat ezeken a híreken az ember, feldolgozhatja az érzéseket,
amiket ez kiváltott belőle, meg tudja vitatni másokkal. Ehelyett, ha valaki
például Instagramon vagy TikTokon keresztül tájékozódik a hírekről a videókat
egymás után pörgetve rendszeresen belekerülhet egy információ dömpingbe ahol
egymást váltják a videók az ukrán front tragédiáiról, a legújabb trendi
receptről, valamelyik miniszter gyerekvédelemmel kapcsolatos megszólalásáról,
egy klímakatasztrófáról szóló mémmel és hajápolási tippekről. Mire az ember
agya felfogja egyáltalán, hogy mit lát már jön is a következő videó lehetőséget
sem adva arra, hogy az érzelmeket átélje, nem, hogy feldolgozza. Így egy fél-egy
órás közösségi médiás görgetés után már fáradtabbnak érzi magát a felhasználó,
mint amikor megnyitotta az appot, hiszen feltöltődni nem tudott, de legalább
elárasztották az információk, amikre nem volt felkészülve.
Bár a sok rohanás közben a közösségi médián
töltött időt is sokszor én-időként azonosítjuk, valójában ez a fogalom jól
kivitelezve egészen máshogy néz ki. Az én-idő valójában nem feltétlenül aktív
vagy látványos. Nem kell produktívnak lennie, és nem kell eredményt hoznia.
Ilyen szempontból még illene is ide a médiában elmerülés, viszont fontos elem
az is, hogy valójában magunkkal foglalkozunk, magunkra figyelünk. A lényeg az,
hogy nincs benne elvárás. Ez olyan tér és idő, ahol nem kell reagálni másokra,
nem kell döntéseket hozni, nem kell megfelelni. Ez a tér és lehetőség azonban
egyre szűkül egy olyan kultúrában, ahol az értékesség mércéje gyakran az
elfoglaltság. Ha valaki mindig rohan, mindig dolgozik, mindig „csinál valamit”,
azt sikeresnek látjuk. A megállás ezzel szemben gyanússá válik, mint a
motiválatlanság, lustaság jele. Ha valaki folyton megy valahova, bizonyára
sikeres, hiszen sokat teljesít, sok kapcsolata van, akikkel időt tölt, ahol
számítanak rá.
Az egyetemisták és fiatal munkavállalók
életében ez a logika különösen erősen van jelen. Tanulni kell, dolgozni kell,
tapasztalatot szerezni, kapcsolatokat építeni, fejlődni, lépést tartani a
világgal és a kortársakkal. A közösségi média mindehhez folyamatos vizuális
bizonyítékot szolgáltat, hiszen innen értesülünk minden közeli és távoli
ismerősünk sikereiről, utazásairól, projektjeiről, karrierben tett lépéseiről.
Az ezekről folyamatos értesülés pedig azt az érzést keltik, hogy lemaradásban
vagyunk. Ez az összehasonlítás nem csak időt és energiát emészt fel, hanem
csendben, de annál hatékonyabban rombolja az önértékelést is. Persze logikusan
tudjuk, hogy a közösségi médiában jellemzően mindenki a jó pillanatokat, a
hullámvasút magasságait osztja meg, gyakran azokat is filterezve, beállítva.
Viszont mivel nem pusztán logikus alapon működünk, amikor már a harmadik
ismerős posztol a tengerparti nyaralásról, kettő az eljegyzéséről, egy az
előléptetéséről egy másik pedig a saját lakásba költözéséről, akkor nehéz erre
emlékeztetni az érzelmeken alapuló részét az agyunknak. Helyette azt kezdjük el
érezni, hogy kevesebbet értünk el az életnek ugyanazon a pontján, ezért
kevesebbek vagyunk és le is vagyunk maradva a többiekről. Ez vezethet
szorongáshoz, depresszióhoz, de ahhoz is, hogy az ember csak még nagyobb erővel
veti bele magát a produktivitásba és törekszik folyamatos teljesítésre.
A túl sok inger egyik legnagyobb veszélye
az, hogy eltompítja az önmagunk felé irányuló figyelmet. Amikor folyamatosan
külső impulzusokra reagálunk, egyre kevésbé halljuk meg a saját
szükségleteinket. Nem vesszük észre időben a fáradtságot, a túlterheltséget, a
kiégés első jeleit. A test és az elme jelezne, de a zaj elnyomja ezeket a
jelzéseket. Így történhet meg, hogy valaki csak akkor áll meg, amikor már
muszáj; amikor teljesen elfogy az energiája, amikor motiválatlanná válik, vagy
amikor testi tünetek jelennek meg. Már az ingerek nélkül is nehéz lenne
megítélni, hogy mikor az a helyzet, hogy a kezdeti motiváció elfogyott, de a
rendszeresség és a kitartás ereje segít valamilyen jó szokást fenntartani, és
mikor van az ember azon a ponton, hogy azért nem akar a teste és a lelke tovább
dolgozni, mert elfáradt. Erre tesz rá még jó sok lapáttal a közösségi média
ahonnan vegyes és egymásnak ellentmondó visszajelzéseket, javaslatokat kap az
ember és az információk tömkelegében nem tudja, hogy hova kapjon, minek higgyen.
Az önvédelem ebben az értelemben nem
drasztikus változásokat jelent, hanem szemléletváltást. Annak felismerését,
hogy nem kell minden ingerre reagálni, és nem kell minden elvárásnak
megfelelni, legyenek ezek külső vagy belső elvárások. A határok kijelölése nem
a világ elutasítása, hanem a saját mentális egészségünk védelme. Ennek a
bevezetése sokszor nehéz, különösen fiatalon, amikor az ember még bizonyítani
szeretne, amikor fontos a beilleszkedés, az elfogadás, az előrejutás. Mégis,
hosszú távon ezek a határok teszik lehetővé a fenntartható működést. Ezeket a
határokat időnként konkrét személyekkel kapcsolatban kell kialakítani, de
sokkal gyakrabban helyzetekkel vagy a saját viselkedésünkkel. Például a tudatos
zajcsökkentés részeként lehet egy magunknak szabott határ, hogy az ébredés
utáni első és az elalvás előtti utolsó órát telefonmentesnek nyilvánítjuk,
limitáljuk a közösségi médiában eltöltött időt, szűrjük a tartalmakat, a
követett felhasználókat vagy tudatosan ismerősekkel kommunikációra fókuszálunk
gondolkodásmentes görgetés helyett.
Az én-idő megvédése gyakran apró döntéseken
múlik. Azon, hogy nem nyúlunk automatikusan a telefon után minden üres percben,
hogy nem töltjük ki azonnal a csendet. Azon, hogy megengedjük magunknak az
unalmat, amely elsőre kényelmetlen, de idővel felszabadítóvá tud válni. Az
unalom nem ellenség, hanem átmeneti állapot, ami teret ad a gondolatoknak, az
önreflexiónak, a kreativitásnak. Egy olyan világban, ahol minden pillanat ki
van töltve, az üresség válik a legnagyobb luxussá. Valószínűleg nem csak azért támadnak
a világmegváltó ötleteid a zuhanyzás közben, mert a meleg víz segít ellazulni
és felszabadulni a stressz alól, hanem azért is, mert nincs a kezedben a
telefon valamilyen tartalommal, nem szól zene, videó vagy sorozat, hanem kap
egy kis szünetet az agy, hogy a nap történéseit feldolgozza, átgondolja,
ezekkel kapcsolatban ötleteket, terveket találjon ki.
Az én-időt gyakran összekötjük hobbikkal,
amikre a mindennapokban nem jut idő, ezért ezekben a dedikált időszakokban
lehet velük foglalkozni. Van, aki offline hobbikat ért ez alatt, amik segítenek
elmozdulni a digitális világtól, így digitális detox-szal is összeköti az
én-időt. Mások itt tartják számon a videójátékokat, filmnézést is, hiszen ezek
a szabadidős tevékenységet, amiket a puszta élvezeti értétük miatt csinálnak,
nem pedig haszonszerzés, produktivitás céljából. Emellett érdemes azt is
átgondolni, hogy az én-idő nem kizárólag hosszú zavartalan órákat jelent. Sokszor
néhány tudatosan megélt perc is elegendő ahhoz, hogy visszakapcsolódjunk
önmagunkhoz. A lényeg nem az idő mennyisége, hanem a minősége. Az, hogy ezekben
a pillanatokban valóban jelen vagyunk, nem csak testben, hanem figyelemben is.
Ez a fajta jelenlét azonban gyakorlást igényel, mert szembemegy azzal a
megszokással, hogy folyamatosan máshol jár az eszünk. Nagyon gyakori szokás,
tapasztalat, sőt sokszor még elvárás is a multitasking, amikor legalább két
dolgot csinálunk párhuzamosan. Általában ilyenkor az eredmény minősége csökken
ahhoz képest, amikor egyszerre csak az egyiket csináljuk, de koncentráltan. Az
én-idő során arra kerül a hangsúly, hogy egyszerre csak egy dologra figyeljünk,
hiszen nincs teljesítménykényszer.
A túl sok inger problémája nem egyéni
kudarc, hanem kollektív tapasztalat. Nem azért érezzük magunkat túlterheltnek,
mert gyengék vagyunk, hanem mert egy olyan rendszerben élünk, amely állandó
figyelmet követel. Szolgáltatók tömegei versenyeznek egymással a felhasználók
figyelméért, legyen szó tévé csatornákról, tartalomgyártókról,
előadóművészekről, hiszen aki megszerzi a figyelmet, az szerez ezzel pénzt is
hirdetéseken vagy konkrét eladásokon keresztül. Ennek a rendszernek a
felismerése és beazonosítása felszabadító lehet, mert csökkenti az önvádat és
helyette a tudatosság irányába terel. Nem az a kérdés, hogy hogyan bírjuk ki
mindezt, hanem hogyan tudunk magunkra vigyázni ebben a közegben.
A leginkább azzal tudjuk javítani az
életminőségünket, ha tudatosan időt szánunk én-időre, amikor nem kell
teljesíteni, optimalizálni, másokra reagálni, hanem egyszerűen csak jelen
lenni. Ez lehet egy séta, naplóírás, olvasás, sport, zenehallgatás, alkotás
vagy akár semmittevés. A lényeg, hogy hagyod magadnak, hogy elmélyül valamiben
nem a direkt eredményért, amit ezzel el tudsz érni, hanem azért, hogy meg tudd
élni a pillanatot és azt érezhesd, hogy jelen vagy az életedben, aktívan
alakítod, nem csak passzívan nézed ahogy történik veled. Emellett segít olyan
szabályok bevezetése is, hogy nem kell minden üzenetre azonnal válaszolnod,
hanem elkülönítesz órákat a napodban, amikor nem vagy elérhető. Olyan tudatos
programok beillesztése is hasznos, mint mély beszélgetések ismerősökkel, amire
mindketten szántok elég időt, így nem csak egy rohanós átismétlése annak, hogy
kivel mi történt a legutóbbi találkozás óta, hanem lehetőség a mélyebb témák,
érzelmek, absztraktabb gondolatok feldolgozására, kibontására is. De lehet
tudatos tartalomfogyasztás is, mint nyugtató, nosztalgikus filmek újranézése,
inspiráló, elgondolkodtató cikkek, blogok olvasása, olyan dolgok, amikben el
tudsz mélyülni és gondolatokat, érzéseket ébreszt, nem pedig elnyomja azokat.
A túl sok inger és túl kevés én-idő
problémája nem oldható meg egyik napról a másikra. Nem kell egyik pillanatról a
másikra kikapcsolni minden médiumot, de meg lehet próbálni egy sétát tenni zene
vagy podcast hallgatása nélkül. Nem kell a tökéletes egyensúlyra törekedni,
mert a tökéletességre törekvés kiöli az élvezetet a legjobb dolgokból is. Abban
áll a megoldás, hogy észrevesszük, mikor lépjük át a saját határainkat és
ilyenkor merünk lassítani. A világ nem fog lelassulni helyettünk vagy értünk,
ezért muszáj magunknak tenni ezért. A figyelmünket, az energiánkat és az
időnket legalább részben vissza tudjuk szerezni. Az én-idő nem menekülés a
valóság elől, hanem eszköz arra, hogy értelmezni tudjuk azt. Hogy ne csak
sodródjunk, hanem kapcsolatban maradjunk önmagunkkal. A túl sok inger világába
az egyik legnagyobb bátorság talán éppen az, ha időnként megállunk, lelassítunk
és megengedjük magunknak a csendet. Nem azért, mert minden megoldódik tőle,
hanem azért, mert ebben a csendben újra hallhatóvá válik az, ami igazán fontos.
A saját gondolataink, érzéseink, ötleteink. Ez nem látványos folyamat, és nem
mérhető teljesítményben, mégis alapvető ahhoz, hogy mentálisan egészségesek
maradjunk.
források: www.wmn.hu,
www.pszichoforyou.hu, www.theguardian.com, www.theatlantic.com, www.divany.hu, www.psychologytoday.com
képek forrása: www.unsplash.com, www.pixabay.com, www.pexels.com,
